Bepi Suste

Bemutatom Giuseppe Rossi, buranói lakost. A halászt, akit mindenki csak Bepi Suste néven ismer. A róla megjelent cikket a FB Venezia Ieri e Oggi csoportjába tette fel a fia, Maurizio Rossi, aki egyébként a zseniális fotókat is készítette az édesapjáról. Bepi otthona, egy lazacrózsaszínre festett házikó nem messze található Burano színesen rumlis központjától. A legenda szerint a sziget házai azért vannak színesre festve, hogy a halászok sötétedés után is hazataláljanak. A magyarázat számomra eddig is egy kicsit sántított; szerencse, hogy él még az a generáció, aki meg tudja cáfolni az értelmetlenül szárnyra kelt történeteket (bár néha tényleg jó hinni a mesékben). Szóval Bepi elmondása szerint az ő gyerekkorában még nem voltak színesek az épületek, hiszen a szigeten szegény emberek éltek a családjukkal, inkább a leomló vakolat volt jellemző, mint az élénk színek: az alapvető dolgokra sem volt pénzük, nemhogy festékre.

Amikor a forráscikk írója belépett a kicsike rózsaszínű házba, nem győzött csodálkozni a falakra akasztott és különböző szekrényekben őrzött relikviákon. Regatta győzelmek érmei, egyéb trófeák, egy oszmán pipagyűjtemény, és számtalan réges-régi cserépdarab, amelyeket Bepi a hálóba akadva, vagy a lagúna sekély vizében talált. Ezeken kívül bekeretezett fényképek, amelyek az amerikai gondolás expedíciót dokumentálják – ez megér majd egy külön bejegyzést.Ezután régi fotókat nézegettek. Bepit az apja először megtanította úszni (derekára kötött egy kötelet, hogy meg ne fulladjon), aztán alig 10 évesen már a halászat mesterségét is elsajátította. A 60-as évekből való képen bal oldalon, sapkában látható Bepi. Előtte 5 éves öccse az ivóvizes üveggel, mellette egy kerek polenta. Az apa lábán saját maga által, fából kifaragott lábbeli. Hajón élték az életüket, hiszen legtöbbször éjszaka indultak zsákmányt keresni, két fogás között pedig mindenki ott bóbiskolt el a „sandolo”-n, ahol tudott.A halászok mindig a szokott „osteria”-ban találkoztak, ahol megbeszélték a fontos dolgokat, délután 3 körül pedig készen álltak az indulásra. Három caorline, egy sandolo, tíz férfi és három gyerek vágott neki a tengernek. Naplemente előtt elérték a halászati pontot, ahol egy 200 méter hosszú hálót helyeztek el kör alakban, amiben hamarosan fogságba estek a halak. Az egyik caorline a hálóra irányította a lámpát, a fiúknak pedig ki kellett válogatni, és a nagyobb hajóra átdobni a zsákmányt. Az éjfélt a Campanile harangja jelezte számukra, a reggel közeledtét pedig az égbolton elsőként megjelenő Hajnalcsillag. Amikor a láthatár világosodni kezdett, visszatértek Velencébe, hogy a Rialtonál eladják a friss halakat és rákokat, a keresetből pedig megvásárolják a családjuknak szükséges élelmiszert. Másnap pedig minden kezdődött elölről.

A cikkben sok szó esik különféle halászati technikákról, hálókról, azokról a tapasztalatokról, hogy mikor lehet egy bizonyos fajta rákot kifogni és mikor nem (csak azt kell tudni, megfelelő keménységű-e a páncélja), továbbá a Velence környékén fogható halfajtákról. Azt hiszem, ezektől a részletektől eltekinthetünk, de azt a következtetést mindenképpen levontam az írásnak ebből a részéből, hogy halásznak lenni nagy tudomány, és bár talán iskolába sem jártak néhány évtizeddel ezelőtt ezek az emberek, biztos vagyok benne, hogy többet tudnak a tengerről és a benne élő lényekről, mint néhány tanult kollégájuk. 

Forrás: http://www.seevenice.it/…/fishermen-in-burano-and…/…